Az évnyitó szombaton volt, így vasárnap, az első iskolanap
előtt még tudtam egy kicsit rendezkedni a szobámban. Szinte az utolsó dobozból
is kipakoltam, most már otthonosabbnak éreztem a szobát. Ahogy körbenéztem,
meg-megakadt a tekintetem egy-két fotón vagy kis figurán. Odaléptem a
parafatáblához, és óvatosan kihúztam a kis rajzszöget az egyik fényképből. Az
általános iskolás legjobb barátnőm, Alíz és én voltunk rajta. Még a hetedik
osztályos kiránduláson készítettük az egyik délután, az ifjúsági szállóban,
amit az osztályfőnök foglalt két éjszakára. Nagyon jól éreztük magunkat, talán
ez volt a legjobb osztálykirándulás, amire elmentünk.
Alízt sajnos nem vették fel abba a gimibe, amelyikbe engem,
de nem csüggedtünk. Szinte egymás szomszédai voltunk. Minden délután megvártam
az iskola előtt, hogy együtt menjünk tovább. Néha kis kitérőt tettünk a
cukrászdába, vagy elidőztünk a kirakatok előtt. Rengeteget nevettünk együtt, és
szinte minden emlékem hozzá fűz.
- Heni. Heni! – zökkent ki anya hangja.
- Mi…? Igen? – pördültem meg – Mondtál valamit?
- Azt hogy kész a vacsora – mosolygott az ajtóban. Mikor
meglátta a kezemben a fényképet, odalépett mellém – Hiányzik?
- Nagyon – vallottam be őszintén.
- Biztos meg tudjátok oldani, és néha majd visszamegyünk –
simította végig a vállam.
- Köszi.
- Na de most gyere vacsorázni – indult a konyhába.
- Egy pillanat és megyek.
Visszafordultam a parafatáblához, és felrögzítettem a képet.
Egy pillanatig még bámultam, majd anya után mentem és becsuktam a szobaajtóm.
Vacsora után bekapcsoltam a notebookom, lejátszási listára
tettem néhány számot, majd felmentem a netre. Először az iskola honlapján
megnéztem az órarendemet, és mivel itthon nincsen nyomtatónk, leírtam egy
írólapra. Elég kemény, de azért ki lehet bírni. Alaposabban áttanulmányoztam.
Kedden csak hat óránk van, pénteken öt. A többi napon pedig hét. Mondjuk
szerdán van egy informatika és az osztályfőnöki óra is, de ennek ellenére a
harmadik órában kémia, utána pedig egy dupla magyar. Jajj nekem…
Nem sokkal azután, hogy bejelentkeztem a közösségire, Livi
rám írt, hogy izgulok-e a holnap miatt. Mosolyogva gépeltem a választ,
miszerint tegnap több okom volt az izgalomra, most már nem veszem az ismeretlen
homályába, és senki nem találgatja, ki lehet az új lány? Megígérte, segít
eligazodni, nem hagy magamra, főleg nem az első rendes tanítási napon. Ezt én
kifejezetten díjaztam. Semmi kedvem nem volna első nap eltévedni, vagy ki
tudja, esetleg rossz terembe bekopogni, vagy benyitni.
Sokáig beszélgettünk még, közben elrendeztem az
iskolatáskámat. Szemügyre vettem a fekete-kék csíkos darabot. Még nyolcadikban
kaptam, a szülinapomra. Bár nagyon jól tűri a strapát, az egyik sarokban már
kikopott, és az aljáról se tudta a mosógép eltűntetni a nyomokat, miszerint nem
féltem attól, valami baja lesz, simán végighúztam a legnagyobb koszban is.
Elmosolyodtam, ahogy a táskára tűzött néhány kitűzőket néztem. A legtöbbet
osztálykiránduláson szereztem be. Az egyiken, egy egyszerű fekete darabon csak
egy sárga felirat olvasható: Nekem csobogsz, kispatak? Ha jól emlékszem, Pécsen
szereztem be, az egyik szuvenír bolt előtti állványon találtam rá. Már nem
tudom, miért vettem meg, talán csak az egyszerűsége miatt. De azóta le se
vettem a táskámról.
Már tíz óra is lehetett, amikor elköszöntem Livitől. Nem
szerettem volna későn lefeküdni, a legjobb formámat akartam hozni az első
napon.
Amikor reggel felébredtem a telefonom ébresztőjére, két
gondolat futott végig az agyamon. Az egyik: Hogy tud a nyári szünet ilyen hamar
véget érni? Még emlékszem az évzáróra, mintha csak tegnap lett volna. Sőt, az a
két hét, amióta ideköltöztünk, olyan mintha nem is lett volna. Még szinte bele
se rázódtam az új életembe, máris zargatnak azzal, hogy: Hahó! Ideje iskolába menni! Csodás.
A második az volt, hogy ha most nekem fel kell kelnem, tuti
belehalok. Annyira hozzászoktam a nyári szünidőhöz, amikor kilencig, tízig
simán alhat az ember. Erre most törődjek bele a gondolatba, mindennapos lesz a
reggel hétkor megszólaló ébresztő.
Ilyen pesszimista gondolatok között nagy nehezen kivergődtem
az ágyamból. Nehezemre esett megválni az én drága, meleg, pihe-puha ágyikómtól.
Fölálltam, nyújtóztam egyet, majd elrendeztem a takarót és a párnát, végül
letakartam a bordó ágytakarómmal. Széthúztam a sötétítőt és kikémleltem. Így, szeptember
elején is viszonylag korán kel még a Nap. Az utak már tele vannak autókkal, az
emberek már talpon vannak. Van, aki munkába igyekszik, van, aki a pékségekbe,
boltokba veszi az irányt, hogy mihamarabb friss kenyér kerülhessen az asztalra.
Felnéztem az égre. Sehol egy felhő. Szép napnak ígérkezik a mai.
Átsétáltam a szobám melletti fürdőbe, ahol megmostam a fogam
és az arcom, majd egy egyszerű kontyot ügyeskedtem a fejemre. Amikor kiléptem
az ajtón, észrevettem, apát, aki még kissé kótyagos fejjel vánszorgott a
konyhába. Ösztönösen elmosolyodtam, nem is tudom, pontosan miért. Én is
követtem, adtam neki egy puszit, majd a hűtőhöz léptem. Kivettem a tejet, a
konyhaszekrényből a kedvenc bögrémet, és csináltam magamnak egy kakaót.
Gondolkodtam már rajta, hogy át kéne térnem valami felnőttesebb italra, mint
például a kávéra, de akár hányszor próbálkoztam, mindig befuccsolt a tervem.
Egyszerűen nem vagyok képes megérteni, mit szeretnek rajta annyira az emberek.
Förtelmes íze van! A kakaó ellenben finom. Úgyhogy végül mindig ezt
szürcsölgetem.
Miután megittam az utolsó kortyot is és beletettem a
mosogatóba a bögrét, visszamentem a szobámba. A lehető leggyorsabban
kiválasztottam a mai ruhámat; egy fekete sortot és egy fehér, ananászos topot.
Kihúztam a telefonomból a töltőt, a zsebembe csúsztattam, felkaptam a táskám és
újra elhagytam a szobát. Gyorsan beleléptem a szandálomba, majd elköszöntem
apától és lesiettem a lépcsőn.
Livivel a sarkon futottam össze, ahol az évnyitó után
elváltunk. Épp kilépett a pékségből, amikor észrevettem. Azt a pár percet is
végigbeszéltük, ami alatt a sulihoz vezető hátralévő utat megtettük.
Háromnegyed nyolc volt, rajtunk kívül már szinte mindenki ott volt, kivéve
Somát és Kornélt. Kornél pár perccel utánunk meg is érkezett, de Soma csak a
jelzőcsengő előtt esett be a terembe, amikor már mindenki elővette a
felszerelését és elindult.
Ebben a gimnáziumban, hasonlóan a korábbi sulimhoz, öt
perccel becsengetés előtt is megszólal a csengő, jelezve, már nincs sok idő
hátra. Ez azért van, mert a suli épülete elég nagy, és gyakran a diákoknak az
egészet át kell szelniük, mire elérnek abba a terembe, ahol az órát tartják. A
mi első óránk, ami történelem, szintén nem a saját termünkben lesz megtartva ,
hanem az udvaron átvágva kell elmennünk a történelem teremig.
- Heni, várj meg, légyszi! – szól utánam Soma a táskájában
kutatva.
- Menjetek csak, ott találkozunk – intettem az ajtóban várakozó
lányoknak, majd kíváncsian visszafordultam a késett fiúhoz – Mit keresel
ennyire?
- Csak a tolltartómat, mindig a táska aljára süllyed… Megvan!
– rántotta elő a hátizsákból a hosszúkás, sötétzöld darabot – Mehetünk.
Ahogy kiléptünk az ajtón, a kezemből kiröpült a tolltartóm és
a spirálfüzetem, ugyanis az ajtó miatt nem láttam, hogy valaki közeledik, és az
illető sem vett észre engem, ennek következtében sikeresen összeütköztünk. Én
lehuppantam a földre, ő pedig hátratántorodott. Még fel sem fogtam a történteket,
egy kezet láttam magam előtt. A segítségével felálltam, leporoltam magam és
összeszedtem a cuccomat. Csak ezután néztem rá. Ahogy ráemeltem a tekintetem,
valami különös érzés fogott el, rabul ejtett az a zöld szempár…
- Heni gyere már, el fogunk
késni! – zökkentett ki Soma, aki időközben megkerült és néhány méterre állt
csak meg a folyosón. Elengedtem az idegen srác kezét, majd elindultam utána.
- Jövök már.
Mielőtt kiléptünk volna az
udvarra, gyorsan visszapillantottam. A fiú még mindig minket nézett. Jobban
mondva engem, Soma már az ajtó túloldalán várt és egyre gyorsabban ismételgette,
hogy menjek már. Ekkor megszólalt a csengő, ami arra utasított, hogy Soma
nyomában a zöld szemű fiú hátrahagyásával futni kezdjek a történelem teremig. Éppen
időben érkeztünk meg, az utolsó utáni másodpercben, a tanárnő pont be akarta
csukni az ajtót, amikor Soma utána szólt. Az alacsony, szőke hajú tanárnő
mosolyogva megvárta, amíg elmegyünk mellette. Becsusszantam Livi mellé az
túloldalon lévő negyedik padba.
- Hát ti meg hol késtetek? –
kérdezte suttogva. Próbáltam elkerülni fürkésző tekintetét.
- Soma alig találta meg a
tolltartóját.
- Én időben megtaláltam, te
futottál bele a szőke hercegedbe! – hajolt előre az említett fiú a mögöttünk
lévő padból, arcán gúnyos vigyor ül.
- Ugyan már! Nem a hercegem és
nem is szőke! – mérgelődtem. Livi pedig kíváncsian felhúzta a szemöldökét.
- Nekimentem egy srácnak az
osztály előtt, elestem és ő felsegített. Ennyi – sütöttem le a szemem.
- Jaja, de azt nem tudja, hogy
Ricsi volt az! – hajolt előbbre az árulkodó fiú, ahogy egyre lelkesebb lett.
- Te meg azt nem fogod tudni,
hogy ki is vagy valójában, ha nem hagyod abba ezt a lányos pletykálást –
mordult rá Márk. Soma válaszul kiöltötte rá a nyelvét.
- Gyerekek. Tudom, hogy ez az év
első tanórája, de azért ne legyetek ennyire elemetekben és figyeljetek egy
kicsit – szól ránk hirtelen a tanárnő, aki eddig a táblára írogatott. Ez után
egy darabig elhallgattunk. Észrevettem, hogy Livi egyfolytában engem bámul.
Felé fordulok, és egy Mi van?
arckifejezést varázsolok magamra.
- Ricsi? – csodálkozott.
- Hagyjál már, azt se tudom ki az
a Ricsi – fordultam vissza.
- Én azonban tudom, ahogy az
egész suli is.
Itt abbahagytuk a beszélgetést,
és csöngetésig csöndben maradtunk. Az óra végén a tanárnő odahívott magához.
- Szia, ha jól tudom, te vagy az
új diák. Heni, ugye? – nyújtott kezet – Az én nevem Budai Csilla, remélem, jól
fogod érezni magad itt – mosolygott. Én is visszamosolyogtam rá. Kérdezett még
egy-két dolgot, mint például hogyan álok a történelemhez. Amikor tudomására
hoztam, ez az egyik kedvenc tantárgyam, felcsillant a szeme.
Nemsokára ott hagytam a tanárnőt,
azt mondta a következő órája is itt lesz, elő kell készítenie a terepet. A
folyosón Livi várt, szinte rögtön letámadott, ahogy becsuktam az ajtót.
- Most pedig töviről hegyire
elmondod nekem a kis „találkádat” Ricsivel! – parancsolt rám, majd karon
ragadott és visszaindultunk a termünkbe, miközben részletesen elmeséltem neki
az esetet. Persze a zöld szemek bűvöletét kihagytam, de nagy valószínűséggel
olvasott a sorok között, ugyanis kissé merev lett a tekintete.
- Vigyázz Ricsivel – mondta a
földet nézve – A suliból szinte minden lány bele van zúgva, bárkit megkaphat.
Volt valami a szavaiban, ami
miatt arra a következtetésre jutottam, megfogadom a tanácsát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése