2. rész - A szőke herceg, aki nem is szőke és nem is herceg...

Az évnyitó szombaton volt, így vasárnap, az első iskolanap előtt még tudtam egy kicsit rendezkedni a szobámban. Szinte az utolsó dobozból is kipakoltam, most már otthonosabbnak éreztem a szobát. Ahogy körbenéztem, meg-megakadt a tekintetem egy-két fotón vagy kis figurán. Odaléptem a parafatáblához, és óvatosan kihúztam a kis rajzszöget az egyik fényképből. Az általános iskolás legjobb barátnőm, Alíz és én voltunk rajta. Még a hetedik osztályos kiránduláson készítettük az egyik délután, az ifjúsági szállóban, amit az osztályfőnök foglalt két éjszakára. Nagyon jól éreztük magunkat, talán ez volt a legjobb osztálykirándulás, amire elmentünk.

Alízt sajnos nem vették fel abba a gimibe, amelyikbe engem, de nem csüggedtünk. Szinte egymás szomszédai voltunk. Minden délután megvártam az iskola előtt, hogy együtt menjünk tovább. Néha kis kitérőt tettünk a cukrászdába, vagy elidőztünk a kirakatok előtt. Rengeteget nevettünk együtt, és szinte minden emlékem hozzá fűz.

- Heni. Heni! – zökkent ki anya hangja.

- Mi…? Igen? – pördültem meg – Mondtál valamit?

- Azt hogy kész a vacsora – mosolygott az ajtóban. Mikor meglátta a kezemben a fényképet, odalépett mellém – Hiányzik?

- Nagyon – vallottam be őszintén.

- Biztos meg tudjátok oldani, és néha majd visszamegyünk – simította végig a vállam.

- Köszi.

- Na de most gyere vacsorázni – indult a konyhába.

- Egy pillanat és megyek.

Visszafordultam a parafatáblához, és felrögzítettem a képet. Egy pillanatig még bámultam, majd anya után mentem és becsuktam a szobaajtóm.

Vacsora után bekapcsoltam a notebookom, lejátszási listára tettem néhány számot, majd felmentem a netre. Először az iskola honlapján megnéztem az órarendemet, és mivel itthon nincsen nyomtatónk, leírtam egy írólapra. Elég kemény, de azért ki lehet bírni. Alaposabban áttanulmányoztam. Kedden csak hat óránk van, pénteken öt. A többi napon pedig hét. Mondjuk szerdán van egy informatika és az osztályfőnöki óra is, de ennek ellenére a harmadik órában kémia, utána pedig egy dupla magyar. Jajj nekem…

Nem sokkal azután, hogy bejelentkeztem a közösségire, Livi rám írt, hogy izgulok-e a holnap miatt. Mosolyogva gépeltem a választ, miszerint tegnap több okom volt az izgalomra, most már nem veszem az ismeretlen homályába, és senki nem találgatja, ki lehet az új lány? Megígérte, segít eligazodni, nem hagy magamra, főleg nem az első rendes tanítási napon. Ezt én kifejezetten díjaztam. Semmi kedvem nem volna első nap eltévedni, vagy ki tudja, esetleg rossz terembe bekopogni, vagy benyitni.

Sokáig beszélgettünk még, közben elrendeztem az iskolatáskámat. Szemügyre vettem a fekete-kék csíkos darabot. Még nyolcadikban kaptam, a szülinapomra. Bár nagyon jól tűri a strapát, az egyik sarokban már kikopott, és az aljáról se tudta a mosógép eltűntetni a nyomokat, miszerint nem féltem attól, valami baja lesz, simán végighúztam a legnagyobb koszban is. Elmosolyodtam, ahogy a táskára tűzött néhány kitűzőket néztem. A legtöbbet osztálykiránduláson szereztem be. Az egyiken, egy egyszerű fekete darabon csak egy sárga felirat olvasható: Nekem csobogsz, kispatak? Ha jól emlékszem, Pécsen szereztem be, az egyik szuvenír bolt előtti állványon találtam rá. Már nem tudom, miért vettem meg, talán csak az egyszerűsége miatt. De azóta le se vettem a táskámról.

Már tíz óra is lehetett, amikor elköszöntem Livitől. Nem szerettem volna későn lefeküdni, a legjobb formámat akartam hozni az első napon.

Amikor reggel felébredtem a telefonom ébresztőjére, két gondolat futott végig az agyamon. Az egyik: Hogy tud a nyári szünet ilyen hamar véget érni? Még emlékszem az évzáróra, mintha csak tegnap lett volna. Sőt, az a két hét, amióta ideköltöztünk, olyan mintha nem is lett volna. Még szinte bele se rázódtam az új életembe, máris zargatnak azzal, hogy: Hahó! Ideje iskolába menni! Csodás.

A második az volt, hogy ha most nekem fel kell kelnem, tuti belehalok. Annyira hozzászoktam a nyári szünidőhöz, amikor kilencig, tízig simán alhat az ember. Erre most törődjek bele a gondolatba, mindennapos lesz a reggel hétkor megszólaló ébresztő.

Ilyen pesszimista gondolatok között nagy nehezen kivergődtem az ágyamból. Nehezemre esett megválni az én drága, meleg, pihe-puha ágyikómtól. Fölálltam, nyújtóztam egyet, majd elrendeztem a takarót és a párnát, végül letakartam a bordó ágytakarómmal. Széthúztam a sötétítőt és kikémleltem. Így, szeptember elején is viszonylag korán kel még a Nap. Az utak már tele vannak autókkal, az emberek már talpon vannak. Van, aki munkába igyekszik, van, aki a pékségekbe, boltokba veszi az irányt, hogy mihamarabb friss kenyér kerülhessen az asztalra. Felnéztem az égre. Sehol egy felhő. Szép napnak ígérkezik a mai.

Átsétáltam a szobám melletti fürdőbe, ahol megmostam a fogam és az arcom, majd egy egyszerű kontyot ügyeskedtem a fejemre. Amikor kiléptem az ajtón, észrevettem, apát, aki még kissé kótyagos fejjel vánszorgott a konyhába. Ösztönösen elmosolyodtam, nem is tudom, pontosan miért. Én is követtem, adtam neki egy puszit, majd a hűtőhöz léptem. Kivettem a tejet, a konyhaszekrényből a kedvenc bögrémet, és csináltam magamnak egy kakaót. Gondolkodtam már rajta, hogy át kéne térnem valami felnőttesebb italra, mint például a kávéra, de akár hányszor próbálkoztam, mindig befuccsolt a tervem. Egyszerűen nem vagyok képes megérteni, mit szeretnek rajta annyira az emberek. Förtelmes íze van! A kakaó ellenben finom. Úgyhogy végül mindig ezt szürcsölgetem.

Miután megittam az utolsó kortyot is és beletettem a mosogatóba a bögrét, visszamentem a szobámba. A lehető leggyorsabban kiválasztottam a mai ruhámat; egy fekete sortot és egy fehér, ananászos topot. Kihúztam a telefonomból a töltőt, a zsebembe csúsztattam, felkaptam a táskám és újra elhagytam a szobát. Gyorsan beleléptem a szandálomba, majd elköszöntem apától és lesiettem a lépcsőn.

Livivel a sarkon futottam össze, ahol az évnyitó után elváltunk. Épp kilépett a pékségből, amikor észrevettem. Azt a pár percet is végigbeszéltük, ami alatt a sulihoz vezető hátralévő utat megtettük. Háromnegyed nyolc volt, rajtunk kívül már szinte mindenki ott volt, kivéve Somát és Kornélt. Kornél pár perccel utánunk meg is érkezett, de Soma csak a jelzőcsengő előtt esett be a terembe, amikor már mindenki elővette a felszerelését és elindult.

Ebben a gimnáziumban, hasonlóan a korábbi sulimhoz, öt perccel becsengetés előtt is megszólal a csengő, jelezve, már nincs sok idő hátra. Ez azért van, mert a suli épülete elég nagy, és gyakran a diákoknak az egészet át kell szelniük, mire elérnek abba a terembe, ahol az órát tartják. A mi első óránk, ami történelem, szintén nem a saját termünkben lesz megtartva , hanem az udvaron átvágva kell elmennünk a történelem teremig.

- Heni, várj meg, légyszi! – szól utánam Soma a táskájában kutatva.

- Menjetek csak, ott találkozunk – intettem az ajtóban várakozó lányoknak, majd kíváncsian visszafordultam a késett fiúhoz – Mit keresel ennyire?

- Csak a tolltartómat, mindig a táska aljára süllyed… Megvan! – rántotta elő a hátizsákból a hosszúkás, sötétzöld darabot – Mehetünk.

Ahogy kiléptünk az ajtón, a kezemből kiröpült a tolltartóm és a spirálfüzetem, ugyanis az ajtó miatt nem láttam, hogy valaki közeledik, és az illető sem vett észre engem, ennek következtében sikeresen összeütköztünk. Én lehuppantam a földre, ő pedig hátratántorodott. Még fel sem fogtam a történteket, egy kezet láttam magam előtt. A segítségével felálltam, leporoltam magam és összeszedtem a cuccomat. Csak ezután néztem rá. Ahogy ráemeltem a tekintetem, valami különös érzés fogott el, rabul ejtett az a zöld szempár…

- Heni gyere már, el fogunk késni! – zökkentett ki Soma, aki időközben megkerült és néhány méterre állt csak meg a folyosón. Elengedtem az idegen srác kezét, majd elindultam utána.

- Jövök már.

Mielőtt kiléptünk volna az udvarra, gyorsan visszapillantottam. A fiú még mindig minket nézett. Jobban mondva engem, Soma már az ajtó túloldalán várt és egyre gyorsabban ismételgette, hogy menjek már. Ekkor megszólalt a csengő, ami arra utasított, hogy Soma nyomában a zöld szemű fiú hátrahagyásával futni kezdjek a történelem teremig. Éppen időben érkeztünk meg, az utolsó utáni másodpercben, a tanárnő pont be akarta csukni az ajtót, amikor Soma utána szólt. Az alacsony, szőke hajú tanárnő mosolyogva megvárta, amíg elmegyünk mellette. Becsusszantam Livi mellé az túloldalon lévő negyedik padba.

- Hát ti meg hol késtetek? – kérdezte suttogva. Próbáltam elkerülni fürkésző tekintetét.

- Soma alig találta meg a tolltartóját.

- Én időben megtaláltam, te futottál bele a szőke hercegedbe! – hajolt előre az említett fiú a mögöttünk lévő padból, arcán gúnyos vigyor ül.

- Ugyan már! Nem a hercegem és nem is szőke! – mérgelődtem. Livi pedig kíváncsian felhúzta a szemöldökét.

- Nekimentem egy srácnak az osztály előtt, elestem és ő felsegített. Ennyi – sütöttem le a szemem.

- Jaja, de azt nem tudja, hogy Ricsi volt az! – hajolt előbbre az árulkodó fiú, ahogy egyre lelkesebb lett.

- Te meg azt nem fogod tudni, hogy ki is vagy valójában, ha nem hagyod abba ezt a lányos pletykálást – mordult rá Márk. Soma válaszul kiöltötte rá a nyelvét.

- Gyerekek. Tudom, hogy ez az év első tanórája, de azért ne legyetek ennyire elemetekben és figyeljetek egy kicsit – szól ránk hirtelen a tanárnő, aki eddig a táblára írogatott. Ez után egy darabig elhallgattunk. Észrevettem, hogy Livi egyfolytában engem bámul. Felé fordulok, és egy Mi van? arckifejezést varázsolok magamra.

- Ricsi? – csodálkozott.

- Hagyjál már, azt se tudom ki az a Ricsi – fordultam vissza.

- Én azonban tudom, ahogy az egész suli is.

Itt abbahagytuk a beszélgetést, és csöngetésig csöndben maradtunk. Az óra végén a tanárnő odahívott magához.

- Szia, ha jól tudom, te vagy az új diák. Heni, ugye? – nyújtott kezet – Az én nevem Budai Csilla, remélem, jól fogod érezni magad itt – mosolygott. Én is visszamosolyogtam rá. Kérdezett még egy-két dolgot, mint például hogyan álok a történelemhez. Amikor tudomására hoztam, ez az egyik kedvenc tantárgyam, felcsillant a szeme.

Nemsokára ott hagytam a tanárnőt, azt mondta a következő órája is itt lesz, elő kell készítenie a terepet. A folyosón Livi várt, szinte rögtön letámadott, ahogy becsuktam az ajtót.

- Most pedig töviről hegyire elmondod nekem a kis „találkádat” Ricsivel! – parancsolt rám, majd karon ragadott és visszaindultunk a termünkbe, miközben részletesen elmeséltem neki az esetet. Persze a zöld szemek bűvöletét kihagytam, de nagy valószínűséggel olvasott a sorok között, ugyanis kissé merev lett a tekintete.

- Vigyázz Ricsivel – mondta a földet nézve – A suliból szinte minden lány bele van zúgva, bárkit megkaphat.

Volt valami a szavaiban, ami miatt arra a következtetésre jutottam, megfogadom a tanácsát.

1. rész - Új osztálytárs

Minden akkor kezdődött, amikor apát áthelyezték a cég fővárosi központjába. Magától értetődő volt, hogy mi is megyünk vele. Indulás előtt megpróbáltam a lehető legtöbb időt tölteni a barátaimmal. Nehezemre esett elválni azoktól, akikkel együtt nőttem fel, de nem volt más választásom. Augusztus közepén összepakoltuk a legfontosabb dolgainkat és elindultunk. Amikor elhagytuk a település végét jelző táblát, tudtam, lezárult egy fejezet az életemben és most elkezdődik valami új.

Több mint két órát utaztunk, hála a budapesti forgalomnak, de mikor megérkeztünk, kellemesen csalódtam. A panelházi lakás, képzeletem szüleményével ellentétben, még tágasnak is mondható. Két szoba, egy konyha, nappali helyiség, fürdő. Az én szobámhoz tartozott egy kis erkély is, ami nagyon tetszett. A falak egyenlőre fehérek, de megbeszéltem anyáékkal, veszünk festéket és bármilyenre átfesthetem.

- Szili azt mondta, nemsokára benéz – nyitott be a szobámba anya, amikor az ágyamon ülve válogattam a ruháimat. A bátyám, Szilárd itt tanul a BME-n, másodéves hallgatóként kezdi majd az évet – Mi most elmegyünk apáddal vásárolni, lehet hogy közben ideér, de ne aggódj, van kulcsa.

- Rendben – bólintottam. Elpakoltam a ruháimat a szekrénybe, majd egy kés segítségével fölbontottam a következő dobozt, amire a „Könyvek” felirat volt ráfirkálva. Körbenéztem, majd megakadt a szemem az ágy fölötti polcon, amit ideális helynek találtam, így oda kezdtem el pakolni a különböző köteteket. Közben bekapcsoltam a notebook-om és lejátszási listára állítottam a kedvenc zenéim.

Épp Honey Don’t Love Me című száma szólt, amikor valaki hirtelen megkopogtatta a vállam. Akkorát sikítottam, hogy szerintem hangosabb volt, mint a zene, majd mikor megpördültem, megláttam a bátyámat. Gyorsan kikapcsoltam a zenét.

- Te jó ég, Szili! Nagyon megijedtem! Hogy kerülsz ide?

- Anyáék nem mondták, hogy jövök? Volt kulcsom, azzal jöttem be – mutatott az ajtó felé széles mosollyal, majd a dobozokra mutatott – Segítsek?

- Á, nem kell, köszi. Még elrakom ezt a pár darabot, aztán be is akartam fejezni mára – nyúltam fel a polchoz, közben ő végignyúlt az ágyamon.

- Kényelmes? – mosolyogtam karba tett kézzel.

- Aha, köszi – hunyta le a szemét.

- Mi történt, hogy ilyen fáradt vagy? Hiszen még szünet van – ültem le az ágy melletti puffra.

- Tudom, de tegnap az egyik lakótársam bulit szervezett és egész nap takarítottunk utánuk.

- Biztos szörnyű lehetett – gúnyolódtam.

Pár percet beszélgettünk, majd kulcszörgésre lettünk figyelmesek. Anyáék hazajöttek. Megörültek Szilinek, egyből beinvitálták a nappaliba és beszélgetni kezdtek vele. Miután elpakoltam a konyhában mindazt, amit vásároltak, én is csatlakoztam hozzájuk.

Ami pedig az új iskolát illeti… Nem repestem az örömtől, hogy egy teljesen idegen osztály tagja leszek. De túl kell esni a dolgokon. Izgatottan léptem be szeptember elsején, ünneplő ruhában a Dianovszky Gabriella Gimnázium ajtaján. A rossz idő miatt az évnyitót az épületben tartották, minden osztály a saját termében tartózkodott, és a sulirádión keresztül folyt maga az ünnepély. A folyosón nyüzsi volt, tanárok és diákok rohangáltak, a szülők keresték szemük elől elvesztett gyermekeiket, a kilencedikesek a térkép előtt nyújtózkodva próbálták kitalálni, merre kell menniük. Amint szabaddá tettek egy kis helyet, én is odafurakodtam, hogy meglessem, hol van az új osztályom. Megörültem mikor megtaláltam, majd elraktároztam az útvonalat az emlékezetembe, és elindultam megkeresni.

A könyvtár mögött egy másik folyosóra fordultam be, ami szemmel láthatóan egy csöndes folyosó lenne, egy lelket sem láttam, azonban egy nyitott ajtón keresztül hatalmas ricsaj tódult ki. Mikor közelebb értem, kissé felgyorsult a szívverésem, ugyanis megtaláltam a 10/c termét, ami mától kezdve már az enyém is. Vettem egy nagy lélegzetet és lesz ami lesz alapon beléptem.

Először észre se vettek, nagyrészt azért, mert már az évnyitón is igazi élet volt az osztályban. Néhány fiú valamilyen mintás labdával dobálózott, ehhez aláfestésnek érthetetlen szövegű zene szólt az egyik fiú mobiljából, a hátsó sarokban 5 lány hangosan röhögött és sztorizgatott, két fiú a táblára rajzolt, és mindig összevesztek valamin. Ezen kívül voltak akik kártyával, könyvvel, vagy egyéb elfoglaltsággal ütötték el az időt.

A következő pillanatban a mintás labda az arcom előtt süvített el, egyenesen bele a kukába. Ijedtemben egy kissé hátraugrottam.

- Bocsesz – ugrott elém röhögve egy fekete hajú fiú, aki gondolom a „sportolás” miatt levette az öltönyét, rövidujjú fehér ingje pedig nem volt betűrve a nadrágjába. Kiszedte a labdát a szemetesből, majd fölegyenesedett. Ekkor abba hagyta a nevetést és végigmért – Hát te?

- Én vagyok az új osztálytárs – mosolyodtam el zavartan. Egy pillanatig csak nézett, majd elröhögte magát és hátrakiáltott, miközben eldobta a labdát.

- Hé, Tom, itt az új csaj!

Erre a mondatra mindenki abbahagyta tevékenységét és felém fordult. Az említett Tom, a mobilos fiú kikapcsolta a zenét és annyira kihajolt a padból, hogy majdnem kiesett.

- Hol? Ő? Jé!

- Ömm… Sziasztok – léptem beljebb, éreztem, hogy a tenyerem izzadni kezd.

- Hogy hívnak? – kiáltott egy göndör hajú lány.

- Toplek Henrietta.

- Szia Heni! – üvöltötte erre egy szőke srác.

- Gergő, muszáj neked mindig üvöltened? – lépett be a terembe egy magas, szemüveges férfi.

- Csókolom tanárúr! – emelte fel a kezét Gergő üdvözlésképp.

- Neked is szia. Látom megismerkedtetek Henriettával. Találtál már magadnak helyet? – fordult felém.

- Még csak most jöttem – válaszoltam.

- Ülhet mellém?

- Nem, Tomi, neked ott van Balázs. Ti ketten tökéletesen összepasszoltok. Én inkább Livire gondoltam – mutatott az előbbi göndör lányra. Amaz széles mosolyra húzta a száját és intett, hogy menjek oda. Mire leültem mellé, a többiek is elrendeződtek, mindenki megtalálta a helyét és viszonylag el is csendesedtek.

- Na tehát – kezdett bele az ofő – Először is, aki nem ismerne – fordult felém mosolyogva – Zalányi István vagyok, a fizikatanárotok. Ha bármi gondod, kérdésed, óhajod támad, hozzám fordulj, ha lehetséges, szeretem tudni mi folyik az osztályban. Bár ez néhány diáknak köszönhetően nem egy nagy kérés. Azonkívül úgy gondolom, Livi elég információval el tud látni, hogy minden világos legyen. Köszöntünk az osztályban Heni, remélem jól fogod magad érezi közöttünk. Ami pedig titeket illet, remélem véglegesen összeszoktatok a nyár alatt, és ez azt is jelenti, hogy benőtt a fejetek lágya, nem szeretnék annyi panaszt, mint tavaly. És legyetek kedvesek az újonnan érkezettel. Most pedig szeretném, ha fegyelmezetten végighallgathatnánk az évnyitót.

Nos, a fegyelmezettségről annyit, hogy Gergő és egy másik fiú megpróbált együtt énekelni az énekkarral, Tomi és Balázs „unalmas a műsor” kijelentését tett követte, filmeztek a mobiljukon. Ennek a tanárúr vetett véget, elvette tőlük a telefonokat, mondván majd a műsor után megkapják. Gergőéket azonban sehogyan sem tudta lecsillapítani. Mi csak röhögtünk rajtuk. A műsornak nemsokára vége lett, amit egyedül Zalányi bánt, ő szerette volna hallani a verseket. Hm… érdekes.

- Na tehát, figyu – fordult felém Livi, miután az ofő kiment. Most vettem csak észre, hogy az orrában van egy apró pirszing. – Polák Olívia vagyok, üdv a csipet-csapatban! Gyorsan elmagyarázom ki kicsoda.

- Lássuk csak… Ott hátul, az a magas szőke, aki „rád üvöltött”, ő Gergő, az osztály Humor Haroldja. Tényleg, ő csinálja a legnagyobb őrültségeket, mindenben benne van. És nagyon vágja a kémiát. Mellette ül Csongi, ő Gergő legjobb barátja, neki is jó a humorérzéke. Ja és mindketten focisták! Ez is lényeges információ, a legtöbb csaj oda van értük, pedig szerintem fölösleges – mosolygott – Előttük ül Gyuri és Alex. Gyuri úszik, Alex pedig lovagol. Mindketten nagyon ügyesek benne. Aztán ő előttük Peti és Jácint, akit mindenki csak Császinak hív, mert nem szereti, hogy egy virágról kapta a nevét. Császi kosarazik, Peti pedig zongorázik, már vagy 5 éve! Bár a hobbijuk nem nagyon passzol, de ennek ellenére nagyon jó barátok lettek a múlt évben. Az előttük lévő két lány a két kézis: Virág és Ivett. Mindketten nagyon kedvesek, sokat nevetnek. A tanári asztallal szemben pedig Gina és Cecília ül. Gina társastáncol, Lia pedig igazi művész, 8 éve zongorázik és 3 éve gitározik!

- A bal hátsó sarokban ül Tomi és Balázs. Tomi itt a legnagyobb infózseni. Mindenhez ért, mindent meg tud javítani, ami egy kicsit is kapcsolódik a számítógéphez. Balázs pedig a legjobb barátja, ő hozta azt a labdát, amivel majdnem fejbedobott. Amúgy ő olyan igazi csajozós típus, szinte mindenkinél bepróbálkozik. Mivel az osztályban 13 fiú van, az előttük lévő Kornélnak nincs padtársa. De szerintem nem bánja, vagy a mögötte ülő fiúkkal beszélget, vagy a lányoknál próbálkozik – mutat a szőke fiúra, aki két lánnyal beszélgetett – Ők ketten Emma és Lejla. Lejla szinte mindig zenét hallgat, gyakran még ha beszélget valakivel, akkor is lóg az egyik füléből a headset. Mindketten szeretnek olvasni, néha én is beszélgetek velük egy-egy könyvről. Aztán előttük van Flóri és Ervin helye. Mindkettő csendes típus, Gergőék ellentettje. Flóri kosarazik, szerintem nagyon ügyes benne.

- És végül ami oszlopunk. Hátul ül Viki és Lilla. Viki táncol, irtó jól, olyan ritmusérzéke van hogy behalsz – nevet – Lillának pedig csodálatos hangja van, az énektanárunk odáig van érte, de komolyan. Mindkettőnek tehetségkutatóban lenne a helye. Aztán mögöttünk ül Adri és Izabella, röviden csak Bella. Én mindkettőjüket nagyon szeretem, egy hullámhosszon vagyunk, biztos te is megkedveled őket. Adri imádja a ruhákat, folyamatosan követi a divatot, és emiatt is szeretne divattervezőnek tanulni. Bella pedig fut. Ő a leggyorsabb az osztályban, mindenkit lepipál tesiórán. Még a fiúkat is! Az előttünk lévő két fiú, Soma és Márk. Márk Vikivel táncol egy csapatban, már gyerekkoruk óta ismerik egymást. Szerintem előbb utóbb össze fognak jönni. Soma gitározik, emellett figyelmes társaság, és lehet rá számítani. Az első padban lévő lány pedig Dia, ő Tomi úgymond női megfelelője, informatikus szeretne lenni. És ő is mindent tud a számítógépekről. Általában Ginával és Liával lóg.

Miután mindenkiről mesélt egy keveset, a többiekhez hasonlóan mi is hazaindultunk. Kiderült, Livi nem lakik tőlünk messze, félúton elköszöntünk egymástól, ő tovább ment egyenesen én pedig elfordultam jobbra. Amikor hazaértem, átöltöztem és röviden elmeséltem anyunak a történteket, jót derült a fiúk bolondozásán. Vacsi után bekapcsoltam a notebookomat és felmentem a közösségire. Majdnem az egész osztály bejelölt ismerősnek, élükön Livivel és Tomival. Újdonsült barátnőm egyből rám is írt, sokáig beszélgettünk. Elmagyarázta hogy nagyjából mi hol van, a tanárokról és a szokásaikról is váltottunk néhány szót, majd alaposan kifaggatott, hogy ki vagyok, honnan és miért jöttem. Fél 10 után elköszöntünk és elmentem aludni.

Prológus

Csak futottam és futottam. Nem voltam képes elhinni, hogy ez velem történik meg. Ilyen nem létezik. Könnyeimet már nem tudtam visszatartani. Fátyolos tekintetemen keresztül észre sem vettem, hogy valaki előttem lép ki egy éjjelnappali boltból, két telepakolt szatyrot cipelve.

A zacskók tartalma szétszóródott az utcán, könnyáztatta arcom a meghökkent fiú mellkasán pihent. Mikor felemeltem a tekintetem, elvesztem az ismerős, zöld szemekben. Emlékek jutottak eszembe. Emlékek, melyek ezalatt a másfél év alatt történtek, melyekben övé volt az egyik főszerep. A Mikulás-bál, a szilveszter, az évnyitó, a közös tánc, és még rengeteg mesés pillanat. Nevetések, mosolyok, érintések… Ó, mily szép emlékek.

- Heni? – rántott vissza a valóságba mély, de lágy hangja – Te sírtál?

Hirtelen felfogtam, hogy mi is történik körülöttem. Amilyen gyorsan csak tudtam, lekászálódtam róla, majd próbáltam valamennyire rendbe szedni magam. A pulcsim ujjával letöröltem az arcomról a könnyeimet, majd ujjammal párszor végigszántottam kócos, nyirkos hajam. Nem mertem a szemébe nézni.

Miközben az utcán térdelve próbáltuk összeszedni a szétszóródott élelmiszert, magamon éreztem fürkésző pillantását. Felálltam és a mellkasomhoz szorítottam a gyümölcsökkel és konzervekkel teli szatyrot. Ő is követte példámat, jobb kezében könnyedén tartotta a másik zacskót.

Talán csak fél méterre álltunk egymástól, próbálta elkapni a tekintetem, de én inkább elfordítottam a fejem. Nem örültem, hogy ilyen állapotban lát.

- Heni – szólalt meg nemsokára – Mi történt?

Sóhajtottam egyet. Ugyan mi értelme lenne elmondani neki? Úgyse értené meg…